Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők

Bevontam a forgalomból a tavaly januári bejegyzésemet a Csodaidőkről, ugyanis úgy érzem, most sokkal tartalmasabban tudok róla írni. Meg valamiért akkor nem talált meg. Nem jött át minden mondanivalója, nehezen állt össze a kép. Bezzeg így másodszorra. Annyira fura, hogy a könyvet már öt éve kiadták, mégis, tavaly hallottam róla először. (Thanks to moly.hu, természetesen). Nem tudom, hol volt eddig. Aztán egy darabig gyanakodtam, mint azok az emberek, akik csak azért nem olvasnak például Harry Pottert, mert hogy olyan felkapott.

Az első kötetben (Az ogfák vöröse) megismerkedhetünk a késő 3000-es években létező világgal. Van még a Föld is, bár annyira nem jelentékeny már. Két nagy csoportra oszlik a társadalom, a Kaveniek és a külsősök csoportjára. Az elején ebbe a sok nitan nyelvű kifejezésbe és magának a rendszernek a leírásába kissé belezavarodtam, gyakran lapoztam hátra a kislexikonhoz, de aztán megértettem végre. Két eltérő kultúra, ahol mások az értékek, s nem tudják egymást egyáltalán elfogadni. Három főbb szereplőnk van, egy-egy fejezetet kap mindig az ő történetük, és ez ismétlődik. Judy, a külsős kislány, aki árvaházban nevelkedik, mert anyja lemondott róla, de hamarosan kiderül, hogy különlegesen magas intelligenciája van, és bekerül a neves Raas családba is, amely kaveni. Giin a Raas család egyik tagja, magas tisztséget viselt, aztán bizonyos okok miatt elbocsátották, és a családi cégnek kezdett dolgozni. Yaan pedig, szintén a Raas család tagja (nem véletlen, hogy tulajdonképpen a könyv úgy van beállítva, mintha maga egy családtag írta volna). Ő egy úgynevezett kiszakadt, aki nem vállalta fel a kaveni előírásokat és inkább kilépett a családból.

Az első könyv tehát maga a bevezetés a Raasok világába, illetve a konfliktusok háborúvá érése. Jajmileszitt.

Roppantul tetszik, hogy azon túl, hogy egy komplett világrendszert mutat be az író, saját nyelvet, vallást is megalkotott, ami nem kis munka lehetett. De azért nagyon megörültem, mikor a nitan nyelvű szavakban ismerős szavakat fedeztem fel egyik-másik nyelvből.

Elolvastam a második kötetet is immáron (alcíme: Kiszakadtak). És egyre jobban belebonyolódom a történetbe.

A háború itt már kirobban, véresen és kegyetlenül, rengeteg az áldozat, rengeteg az árulás, kétszínűség, gyávaság és lelkiismeretfurdalás.

Judy nagykorú lett, megházasodott, Giin ellen különféle vádakat koholnak, mert nem egyezik a politikája az általánosan elfogadottal, Yaan pedig küzd az emberekért, magáért és magával. Nem akarok cselekményt lelőni, ezért fogtam rövidre.

Néha megdöbbentet, néha elszórakoztatott, változatos volt, szerettem ezt is olvasni.

Valamiért mindig az van ezzel a sorozattal, hogy elkezdem, aztán elmarad a befejezése. Megint eltelt egy fél év, mire kezembe vettem a harmadikat, de igengyorsan végeztem vele. Elszomorított, hogy bár én ezt már olvastam egyszer, mégis, szinte semmire sem emlékeztem belőle. Nem tudom, miért. Najó, biztos mert rengeteget olvasok. De tényleg, továbbra is örülök, hogy újrakezdtem, mert sokkal jobban értem, és sokkal jobban élvezem, mint anno.

A harmadik kötet (Árulás) az továbbra is a háborúról szól, amely igen aljas módszerekkel folyik, merényletekkel, zsarolásokkal, népirtással. Az elszakadt családtagok nehezen kerülnek össze, ha egyáltalán. Ráadásul akkora cliffhangerrel ér véget az egész, hogy csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Még szerencse, hogy gond nélkül vehettem le a negyedik kötetet a polcról.

Egy dolog, ami zavar, és nem tudom, hogy az én hibám-e, vagy nincs is ilyen explicite vezetve a könyvben: nem mindig tudom megállapítani, vajon mennyi idő telhetett el. Úgy sokoldalanként mondjuk kiderül, hogy valaki éppen hány éves, de olyankor meglepődök, hogy bakker, eltelt 5 év, 10 év, nemtomhányév, de mikor? Hogy? Mi tartott meddig? No meg a politika. Az nekem továbbra is túl sok benne.

Nos, hát a végére értem a mai napon a Csodaidőknek (nem félni, még van az Időcsodák is, majdan arra is sor kerül… 🙂

Szóval tulajdonképpen nagyon megszerettem én ezt a világot, és az embereket (már akiket), és igazán sajnálom, hogy egy időre búcsút veszek tőlük, de hát a visszatérés lehetősége mindenképpen ott van a könyvespolcon, akármikor úgy érzem.

Két dolog volt itt a negyedik kötettel, ami egy kicsit nekem fura volt. Ez a Judys történetvonal (nem spoilerezek, úgy írom, hogy aki érti, érti), nekem már túlontúl mesés lett ott középtájon. Igazából mondhatnám, hogy scifis, de mivel nekem az egész sztori scifis volt, nem mondom. Mesés. Egészen addig a pontig én ezt egy maximálisan elképzelhető scenario-nak éreztem, ott lett némi kétségem. De aztán elmúlt, csak akkor volt bennem ez a “rossz” érzés.

Valamint a vége nekem néhol némiképp szappanoperásra sikeredett, de azért nem mondanám, hogy nem hatódtam meg itt-ott.

És hogy kit szerettem? Ha a triót nézzük, akiken keresztül a történetet látjuk, azt kell mondjam, hogy: Giint borzasztóan nem szerettem. Sajnálom, ez van. Nem tudom, hogy ehhez hozzájárult-e, hogy az ő részei voltak a legpolitikadúsabbak, de amúgy is. Valahogy. Nem. Az elején meg Judy története volt a legérdekesebb. De aztán, aztán Yaant szerettem. Valamiért annyira megszerettem ezt az embert az embertelenségben.

Advertisements

Leave a comment

Filed under kortárs, magyar, scifi

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s