Category Archives: lélektan

Hanya Yanagihara: A Little Life

covers_381767Számomra ez eddig az év könyve.

Nem hiszem, hogy ennél jobbat találok már idén.

A könyvklubomnak köszönhetem, ott, az utolsó májusi alkalmon szavaztuk meg következőnek, felosztva kisebb adagokra, mégiscsak több mint 700 oldal.

Az első két részt tárgyaltuk még júniusban, aztán nem tudtunk megegyezni, mikor találkozzunk, és én is jegeltem az olvasást egész nyáron, valahogy mostanában nehezemre esnek a hosszú könyvek.

Aztán eltelt a nyár, és felmerült, hogy újra találkozzunk, én meg pánikba estem, hogy nem olvastam. Kézbe vettem, aztán nem tudtam letenni.

Négy barát története ez, egyetemista koruktól kezdve 50+ éves korukig. Will, a színész, Malcolm, az építész, Jude, a jogász és JB, a művész.

Különböző életszakaszokban látjuk őket, különböző konstellációkban, barátok és barátnők jönnek és mennek, szintúgy sikerek, bánatok, örömök.

A központi szereplőnk mégiscsak Jude, az ő rémes gyerekkoráról tudunk meg apránként sok mindent, és hogy a múlt démonai mennyire nem engedik őt szabadon, mennyire belerokkant abba, ami fiatalon érte.

Annyira szép, annyira tele érzelemmel, meghat, megnevettet, és nem hagy szabadulni.

Advertisements

Leave a comment

Filed under amerikai, angolul, kortárs, lélektan, merengős, szeretem, szomorús

Siri Hustvedt: Sommaren utan män

covers_413323A könyvklub második könyve, kedden fogjuk megbeszélni itt, nálunk 🙂 De bátran írhatok róla, egyik kollegina sem tud magyarul, hogy előre lelőjem nekik a véleményemet.

Furcsa könyv volt ez.

Az alapszitu a következő: Miától a férje 30 év házasság után szünetet kér, a “szünet” egy francia kolleganő. Mia kórházba kerül, szinte megőrül. Aztán úgy dönt, elutazik a városkájába, ahol anyja az idősek otthonában tengeti életét a barátnőivel, ő pedig költészeti kurzust tart néhány helyi tinilánynak.

Generációk, és egy csomó kérdés arról, mit jelent nőnek lenni, mit jelent kapcsolatban lenni, mit jelent szeretni, mi a nőiség. Ezt sok-sok szinten, különböző generációk különböző véleménye. A tinik hajtépése, a szomszéd huszonéves lány rossz házassága, Mia kapcsolata, és az öregek.

Néha kiszól hozzánk, beszélget velünk. Néha meg is mondja, hogy a cselekménynél most sokkal fontosabb megbeszélni valamit.

Szkeptikuskodtam az elején, de aztán egyre jobban megtetszett. Érdemes. Elgondolkodtat.

Leave a comment

Filed under amerikai, filózás, lélektan, norvég, svédül

Karin Alvtegen: Szégyen / Skam

Ez a könyv a könyvhétre jelent meg otthon, és annyira megtetszett a magyar borítója, meg hát sokan dicsérték Alvtegent, hogy szégyengondoltam, teszek vele egy próbát. Természetesen nem bántam meg, szóval érdeklődve fogom kezembe venni a többi művét is.

Két szálon fut a cselekmény, egyik oldalon ott van nekünk Monika, a sikeres főorvos, a város legelőkelőbb házában van lakása, BMW-t vezet, és saját maga mondja el egyszer, hogy mióta sokat keres, azóta már nem kell azzal törődnie, hogy mi mennyibe kerül. Ugyanakkor élete korántsem olyan rózsás, mint látszik. Anyjával rendszeresen látogatják bátyja, Lars sírját, akik 23 évvel ezelőtt, 17 évesen halt meg egy balesetben. Anyja azóta teljesen magába fordult, nem skamtud örülni semminek, Larsot siratja, aki előtt fényes jövő állt. Monika pedig magát okolja a balesetért.

Másik oldalon van nekünk Maj-Britt, a túlsúlyos nő, aki annyira túlsúlyos, hogy már a mozgás nehezére esik,  segítség jár hozzá, és teljesen undok mód viselkedik. Még fiatalkorában bezárkózott, és nem jár sehova, nevelése végett úgy véli, Isten büntette meg őt, és talán így a legjobb mindenkinek. Míg be nem robban éltébe Ellinor, aki a segítők közül az egyik, és nem óhajtja annyiban hagyni a dolgot.

Kettejük – Monika és Maj-Britt sorsa összefonódik, még több baj, baleset és furcsa döntés következtében.

A szégyen, a bűntudat – mennyire megmérgezi az ember életét. És még csak nem is leginkább az, én úgy vettem észre ebből a könyvből, hogy nagyon fontos a szülők szerepe, hogyan nevelünk és mire, hogy viszonyulunk a saját gyermekünkhöz. Mennyire kihat majd az egész életére, hiszen semmi sem fontosabb annál, hogy legyen az embernek egy családja, aki elfogadja, szereti, és akihez fordulhat bármikor.

A másik pedig a döntések. Nemrég néztem meg az Egy asszony illata című fantasztikus filmet, abban mondta a Colonel, hogy élete során ő mindig tudta, melyik a helyes út, de mégis mindig a másikat választotta, mert az könnyebb volt. Hát ugye.

Hű, de filozofikus lettem ettől a könyvtől.

 

Leave a comment

Filed under kortárs, lélektan, svéd, svédül

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Daniel Glattauertől én sokat várok, de talán az is közrejátszhat benne, hogy a másik könyvét pont jókor olvastam, mikor olyan közel covers_229784férkőzött a szívemhez, hogy ihaj.

Ezzel kapcsolatban pedig nem tudtam, mit várjak. Mindig félek előre megnézni a molyos kritikákat, mert attól majd biztosan jó elfogult leszek. A moly szerint ez meg se közelíti, ez meg is állja a helyét, de hát teljesen más történetről van szó, szerintem épp ezért felesleges is hasonlítgatásokba bocsátkozni.

Az ember szerelmi történetet vár – ilyen címmel mégis mi mást? – és meg is kapja, de nem azt a szokásosat, nem is a szomorúsat, hanem valami mást, ami az ember lányát az őrületbe hajszolja. De igazából ugye, ki is az őrült?

És ami engem a legjobban zavart: hogy lehet az ember barátait ilyen könnyen “átállítani” a nem helyes oldalra? Érthetetlen volt számomra, meg az is, hogy miért is ilyen szerencsétlen a főhősnő.

Ráadásul a történet húzódott, mint a rétestészta, és akkor ba-dumm-ts, az utolsó két oldalon kell mindennek kiderülnie. Holott ez nem is krimi. Ezt fájlaltam, jobban ki lehetett volna dolgozni ezt a végét.

Leave a comment

Filed under kortárs, lélektan, osztrák

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Te jó ég. Kisebbfajta sokkban vagyok, mióta befejeztem a könyvet, és nem is igen tudok másra gondolni, ezen jár az agyam nonstop. És ha belegondolok, hogy majdnem feladtam.

Mert ugye, a könyv a feléig úgy kábé nagyon nem. Nem szerettem Evát, nem szerettem a stílust (nem szerettem a fordítást, bár ez nem a könyv hibája. De nagyon nem bírom, mikor egy 100% amerikai történetbe magyar finomságokat fordítgatnak bele, hogy ő egy igazi háryjános meg mittomén, hagyjuk már a szegény reáliákat békén, ki lehet ezt máshogy is fejezni, bosszantott a pantalló is). Nem szerettem a családot is, nem hittem, hogy egy kisgyerek lehet ilyen, és nem csak eltúlozva van a leírás a férjnek. Hogy most akkor tulajdonképp azt mentegeti, hogy rossz anya, vagy tényleg a gyerek furcsa? Nem tudtam eldönteni. Bár Celiával se megfelelően bánt később szerintem, de ez mindegy is igazából.

Aztán úgy a közepe táján, Celiától kezdve kezdett magával ragadni. Olvastam, olvastam, és nem is értettem, hogy lehet ember ilyen. Persze, mivel azért a végkifejletre több utalás is volt, az ember nem tudta elfogultság nélkül szemlélni Kevint. Viszont a legvége volt az, ami döbbent sokkban hagyott engem.

Olyan gondolataim voltak közben, hogy akkor most megéri anyának lenni? Mert mi lesz, ha az én gyerekem is…?
Megéri szeretni a diákjaim, ahogy tette azt Dana Rocco? Én szeretem őket. És ennyi idősek. Ésésés. Persze, itthon nem kifejezetten gyakran fordul elő az ilyesmi, de attól még…

A mottója a könyvnek az, ami most a szemem előtt lebeg, de nagyon:

“Egy gyermek akkor igényli a leginkább a szeretetünket, amikor a legkevésbé érdemli meg.”

Lehet ennek a szellemében élni? Tanítani? Én próbálkozom, egyelőre csak az utóbbival, a tanítással, de nehéz, nagyon nehéz.

Más, mint a Tizenkilenc perc. De kedvem lett azt is újra elolvasni. Meg Aronson könyvét hasonló témában.

Leave a comment

Filed under amerikai, kortárs, lélektan, merengős

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Még sose olvastam Jodi Picoult könyvet, csak hallottam, hogy mindenki olyan nagyon dicséri. Végül azért választottam ezt, mert engem mindig is foglalkoztattak az iskolai lövöldözések, mármint nem úgy, hogy én csinálom, hanem hogy vajon miért jut el valaki idáig és hogyan. Tanárként meg aztán különösen. Néztem filmeket is a témában, meg utánaolvastam a tényleges események történéseinek.

Igaz, a könyvvel már végeztem egy hete, még mindig gyűjtögettem a gondolataimat, hogy írjak róla, és hát továbbra se könnyű, nagyon a hatása alá kerültem.

A legelső, amin sokat gondolkodtam, hogy az ilyen mértékű klikkesedés és bántalmazás vajon tényleg jelen van-e a magyar iskolákban is. Én szerencsésnek mondhatom magam, ahol én tanítok, ott viszonylag – ismétlem, VISZONYLAG – homogén a diáktársadalom. Még ha van is egy-két olyan, aki kilóg a sorból, senki nem dobálja kukába – vagy csak a szemem előtt nem?

Valamint azt is hozzá kell tenni, hogy itt Magyarországon nincs ez a nagy sportoló klikk, a csodaszép, mindenkiálma, agyilagzokni fiúkkal, akik csak azért jutnak egyetemre, mert jól tudnak focizni. Épp ezért nincsen az a lányklikk sem, aki a szurkolókból és/vagy ezen fiúk csajaiból tevődik össze. (Meg itt még hozzátenném, hogy azért Amerikában könnyebb fegyverhez jutni, mint itthon.)

Persze, csoportokban beszélgetnek, és ha bemegyek egy osztályba, látom, ki kivel hol, de sokkal inkább békésen élnek együtt, én azt hiszem. Persze, az évzáró értekezleten az iskolapszichológus beszélt olyan esetekről, aminek iskolaváltás lett a vége, meg is lepődtem.

Szóval, konstans ellentmondok önmagamnak, én ezt jól látom.

De ha klikkek nincsenek is, sztereotípiák vannak. A regény egy-két szereplőjéről olvasva csak-csak elém úszott egyik-másik gyermekem képe az iskolából.

Itt most lehet egy kis SPOILER!!!

De az a furcsa ebben a könyvben, hogy a határok elmosódnak. Normál esetben mindenki azt mondja, igen, rohadt gyilkos, bejött és lelőtt ártatlan gyerekeket, utálja hát őt mindenki, és sajnáljuk az áldozatokat. Itt nem. Ez a könyv eléri, hogy a lövöldözőt sajnáljuk. Hiszen ha minden nap lerugdosnak a lépcsőn, bezárnak a szekrénybe, vécébe nyomják a fejed, és HIÁBA kérsz segítséget akárhonnan, akkor mi más marad. Nem elfogadható. De érthető.

SPOILER VÉGE

És itt gondolkodtam el azon is, hogy akkor pontosan milyen tanár legyen egy jó tanár? Aki ilyeneket észrevesz? Megakadályoz? De hogyan vegyük észre, ha néha negatív kritikával illetnek a kollegáim, mert hogy túl jó a kapcsolatom a gyerekekkel? Aztán ha meg mindenki így gondolkodik…

Nehéz. Mit tegyen a szülő? A tanár? Mit tegyenek a diákok, hiszen akkora a peer pressure…

Leave a comment

Filed under amerikai, kortárs, lélektan, merengős

Márai Sándor: Eszter hagyatéka és három kisregény

Én ilyen egoista vagyok, engem nagyon tud érdekelni egy könyv, ahol a főszereplőt úgy hívják, mint engem. Ez van.

Ráadásul várólistacsökkentős is, úgyhogy bele is fogtam. Nem túl sok kedvvel, azt megmondom, de mivel semmihez se volt több kedvem, gondoltam, jó lesz ez is.

Lélekrajz és lélekrajz, de hát Márai főleg erről szokott szólni. És bár mindig idegenkedve fogok bele, mégis mindig annyira tetszik, a fogalmazás, a szóhasználat, és utána sokkal inkább a hangulatára emlékszem, mint magára a műre.

Az első kisregény, A mészáros, igencsak brutál volt. Ottó, akinek már a fogantatása körül is az erőszak volt a fő esemény, egész életére erőszakos ember lett. Ezért állt mészárosnak. Aztán ezt a tudását felhasználta a háborúban is. Hogy agresszív vadállat maradt…

A címadó, Eszter hagyatéka, ami miatt ugye a kezembe vettem, az nagyon jó. Eszter sajnos hasonlít rám. Rendben, nem vagyok még annyi idős, mint ő, de én is hajlamos vagyok arra, hogy tudva, hogy mit csinál egy másik ember, mégis engedjek neki, pusztán az érzelmeim miatt. Nem kell, hogy ez feltétlen egy romantikus érzelem legyen, lehet bármilyen. És Lajoshoz hasonlóan, ezek az emberek is tudják ezt rólam. Hogy mert én úgyis odaadom/megcsinálom/segítek.
Azért ez valamennyire ijesztő ám, látni, hová fajulhat ez. El kéne gondolkodni.

A Déli szél sajnos nem egy olyan mű, amiről konkrétan lehetne írni sokat. A hangulata varázslatos, meg természetesen megint van benne egy-két olyan mondat, ami annyira igaz, hogy már fáj. Emberi lelkek, tényleg….

A Szívszerelem Márai megjelölése szerint krimi kéne, hogy legyen, de szerintem nem az. Igaz, a cím szójátéknak is felfogható, igaz, van benne gyilkosság, de attól még nem krimi. De ezt is nagyon szerettem olvasni.

Márai jó, fantasztikusan ír, és tényleg nem értem, a cselekményei a műveinek miért nem maradnak meg bennem.

Leave a comment

Filed under kisregény, lélektan, magyar