Category Archives: scifi

Andy Weir: The Martian

covers_317502Begyűrűzött hát a moziba. Én meg meg akarom nézni. Ekkor persze azonnal elkapott a bűntudat, hogy hát nem nézhetek olyan filmet, amiből könyv van, én meg nem olvastam! A könyvtárban persze előjegyzett az összes példány, így hát be a könyvesboltba, és megvettem. Angolul.

Az eleje mérhetetlenül idegesített. Mint mikor valami ötéves kölök új homokozókészletet kap, és az iránt lelkesedik. Az első 50 oldalig a kukába akartam hajítani.
Aztán megtetszett. Persze nem mondanám, hogy értettem minden egyes szavát, hogy micsoda fizika meg kémia van itt, és hát persze kissé irreálisnak tűnt a dolog, meg a végében is biztos voltam, azért egész kellemesen elszórakoztatott. Ha nem is mindig Watley, de a Földön bénázó kollegák mindenképp.

Jó, azért Watney is vicces volt, mikor kommunikált. 🙂

Ti túléltétek volna? Én tuti nem.

Advertisements

Leave a comment

Filed under amerikai, angolul, scifi

Jeff Norton: MetaWars – Fight for the Future

Egy világ, ahol már olyan rossz a gazdasági helyzet és az életszínvonal, hogy az emberek sokkal szívesebben menekülnek az úgy metanevezett Metaszférába, ahol avatárként beszélgethetnek, találkozhatnak akár olyanokkal is, akiktől sok-sok kilométer választja el őket. Egy világ, ahol az embereknek már születéskor csatlakozót építenek a gerincébe, hogy minél könnyebben online felületre léphessenek. Egy világ, ahol már az iskola is a virtuális világban létezik.

És egy világ, ami konstans harcban áll, a Millenial és Guardian csoportok vezetésével. A Millenial csoport meggyőződése, hogy a Metaszféra azé, aki kitalálta. A Guardianok szerint pedig szabad kéne legyen.

Kinek az oldalán áll vajon Jonah, akinek az apja meghalt egy merényletben? Teljesen egyértelmű, hogy a merénylők ellenében áll. De az viszont már nem egyértelmű, apja kinek az oldalán állt.

Megindul a versenyfutás, hogy a négy szerverközpontból az elsőt megkaparintsák – és természetesen Jonah akarva-nem akarva, de az egésznek a közepén találja magát.

Sorozat persze, milyen jó, hogy van négy szerverközpont, nem? 🙂

Nem hittem, hogy nekem tetszeni fog egy ilyen könyv, ami avatárokról, metavilágról és ilyesmiről szól. Elsősorban ennek az olvasóközönsége az ifjúság, akik annyi időt töltenek a gép előtt, hogy maga az író nyilatkozta azt, hogy az volt a szándéka, hogy így próbálja megszerettetni az olvasást. De hát úgy látszik, ez van, óhatatlanul szerelembe esek mindennel, ami ifjúsági…

Leave a comment

Filed under angolul, ifjúsági, kanadai, kortárs, scifi, utópia

Scott Westerfeld: Csúfok-trilógia

csúfEzt a könyvsorozatot én még négy éve kinéztem magamnak a kicsi északi iskolai könyvtárban, ahol ösztöndíjaztam, de ott angolul volt meg, csidicsudi díszdobozban, aztán valahogy mindig elmaradt. Egy téli szüneti beszélgetés kapcsán jutott ismét eszembe, úgyhogy gondoltam, itt az ideje.

Hát nem tudom. Lehet, jobb lett volna eredetiben, bár érdekel, angolul is ennyire idegesített volna? Vagy csak a fordítás volt széprémes? Engem ez a szleng baromira idegesített, erőltetettnek tűnt, és nem tudom, vajon az az oka, hogy a fordító elbénázta, és nem a megfelelő szavakat válogatta össze, vagy esetleg angolul is ilyen hülyeségek vannak. A fordítás amúgy még azért is bántott, mert utoljára ennyi, több könyvön át ívelő szóismétlést Leiner Lauránál olvastam, de akkor is, a három könyv jelentős százaléka ugyanaz volt.

Akkor viszont a sztoriról: a sztori baromira tetszett. Ami kicsit ijesztő volt benne, hogy ez körülbelül 300 évvel később lesz, a mai világ helyett. Mert hát a mai világunk mint olyan, az kipusztult ugyebár, dédunokáim csontváza ott pihen az autókban a Rozsdás Romok között, de hát megérdemeljük, így jár, aki a természetet pusztította (ebben mondjuk van valami). Kezdetleges banda vagyunk, azt meg kell hagyni.

különlegesAztán, hogy a teljesen normál, átlagos emberből szépséges embert csinálnak, mert a szépség ugye biológiailag nem létezik, az egészen érdekes gondolat. Meg ami ez után következik és kiderül, ugye az is, de nem akarok spoilerezni. Lényeg, hogy főhősnőnk, Tally, aki mindig magára zúdítja az összes létező problémát, és ha még csak magára, de mindenki másra is, főleg azokra, akiket szeret, már ha szeret valakit egyáltalán, szerintem nem, és persze aztán jön a világmegváltás, ezzel gondolom, nem árulok el újat.

 

Bár…. SPOILER

az utolsó részben az a háború, az úgy jött-ment, az nagyon furcsa volt.

SPOILER VÉGE

Az se derült ki számomra, hogy mi van a világ többi részével. Ez itten ugye Amerika, az rendben van, de mi a helyzet a többi kontinensen?

Végül pedig a legeslegnagyobb fájdalmam, hogy egyetlen szereplőt sem sikerült megkedvelnem, ritkán van ilyen könyv.

De egy légdeszkát azért elfogadnék. Bár azt Marty McFly óta. 🙂

2 Comments

Filed under amerikai, scifi

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Persze, hogy álmodnak. Ki ne álmodna? Ki ne szeretne teljes, boldog életet élni? Nem androidként szolgasorban tengődni, és nem covers_184540azon aggódni, vajon az áramköreim mikor mondják fel a szolgálatot?

És ha az ember ilyen, önálló gondolatokra képes lényeket öl, akkor gyilkos-e, vagy csak egy mindennapos feladatot végez, mint akár a minket idegesítő legyek lecsapása? (már ha lennének még abban a világban legyek ugye).

Azért olvastam el, mert hosszú évek után végre megnéztem a Szárnyas fejvadászt, és azt hallottam, a könyv sokkal árnyaltabb képet ad a történésekről, mint a film, ami úgy elsőre csak hangulatában tetszett nagyon, már vagy bő két hete láttam, de az a szakadó esős, mocskos, nyüzsgő, neonokkal teli városi látkép még mindig nyomaszt, ha rágondolok.

És jó is, hogy elolvastam, tényleg sokkal több hátteret adott, amitől így utólag a filmben is helyére kerül egy-két darab.

Rég olvastam sci-fit, csak ha fordítgatom, akkor szoktam, de olyan jó, mindig elfelejtem, hogy milyen jó.

De azért remélem, ez a világ, a düledező, üres házaival még távol van.

Leave a comment

Filed under amerikai, scifi

Neil Gaiman & Terry Pratchett: Good Omens

Nos, egy könyv, aminek köszönhetően többször hangosan felnevettem mindenféle tömegközlekedési eszközökön, vagy csak simán az ölembe ejtettem, és megállókon át rázkódtam a nevetéstől.

Pedig ugye, a világ végéről van benne szó. Ez annyira nem is vicces, gondolnánk. Ki akarja, hogy vége legyen a világnak, pláne úgy, hogy maga az Antikrisztus jön el közénk?

Mint kiderül, senki. Még akik eleve úgy gondolták, azok se nagyon.

Csodálatos humorral van megírva, sokan hasonlították Douglas Adams bácsihoz. Néha van egy-két poén, ami tényleg hasonló.

A szereplők fergetegesek, főleg Aziraphale és Crowley, egy ‘rendes’ meg egy ‘bukott’ angyal, akik már a kezdetektől a Földön élnek, imádják, és ki is használnak minden lehetőséget. És bár tulajdonképpen két oldalról jönnek, mégis legjobb barátok, és remekül tudnak együttműködni.

Egyedül a befejezésnél éreztem úgy, hogy kissé pongyola volt, lehetett volna jobb is, de attól függetlenül az összhatáson nem rontott semmit.

Jaj és hát tudom, hogy Mr Gaiman azt kultiválja, ha a kádba ejtjük a saját példányunkat, de ez sajnos nem következett be. Viszont tegnap megázott az esőben, az ér?

Leave a comment

Filed under angol, angolul, fantasy, humor, scifi

René Barjavel: Az óvatlan utazó

Mindenki ismeri ugye az időutazás nagypapa-paradoxonát, ugye? Hogy ha visszamész az időben, és megölöd a saját nagyapád, akkor nem létezhetsz. De akkor nem mehetsz vissza az időben, és nem ölheted meg. Ördögi kör.

Ez a teória ebből a könyvből származik.

Bár a fordító az utószóban elég élesen bírálja a könyvet és annak minden vetületét (pedig ezerszer megfogadtam már, hogy utószóra rá se nézek, ha nem az írótól származik, ezt is csak átfutottam, de kár volt, oké, hogy fordítsa le, de miért kell beszólni a könyvre? Írjon jobbat).

Időutazás hát a téma, és a kérdés, mennyiben befolyásolható a múlt, ha visszautazol, tehetsz-e valamit, vagy csak szemlélődhetsz, meggátolhatók-e egyes események, illetve a személy mint olyan fontos-e, vagy ha én nem teszem meg, megteszi helyettem más, és a történelem ilyen formában nem sérül?

Érdekes kérdések ezek a múltról. A jövőkép meg elég szomorú.

Bár annak is van egy nagyon izgalmas felvetése: mi lenne, ha egyszerre csak áram nélkül maradnánk? Vagy ha nem is maga az áram menne el, hanem csak megváltozna azoknak a tárgyaknak a fizikája, amelyek vezetik az áramot?

Barjavelt kedvelem, a másik könyveis tetszett anno.

Leave a comment

Filed under francia, scifi

Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők

Bevontam a forgalomból a tavaly januári bejegyzésemet a Csodaidőkről, ugyanis úgy érzem, most sokkal tartalmasabban tudok róla írni. Meg valamiért akkor nem talált meg. Nem jött át minden mondanivalója, nehezen állt össze a kép. Bezzeg így másodszorra. Annyira fura, hogy a könyvet már öt éve kiadták, mégis, tavaly hallottam róla először. (Thanks to moly.hu, természetesen). Nem tudom, hol volt eddig. Aztán egy darabig gyanakodtam, mint azok az emberek, akik csak azért nem olvasnak például Harry Pottert, mert hogy olyan felkapott.

Az első kötetben (Az ogfák vöröse) megismerkedhetünk a késő 3000-es években létező világgal. Van még a Föld is, bár annyira nem jelentékeny már. Két nagy csoportra oszlik a társadalom, a Kaveniek és a külsősök csoportjára. Az elején ebbe a sok nitan nyelvű kifejezésbe és magának a rendszernek a leírásába kissé belezavarodtam, gyakran lapoztam hátra a kislexikonhoz, de aztán megértettem végre. Két eltérő kultúra, ahol mások az értékek, s nem tudják egymást egyáltalán elfogadni. Három főbb szereplőnk van, egy-egy fejezetet kap mindig az ő történetük, és ez ismétlődik. Judy, a külsős kislány, aki árvaházban nevelkedik, mert anyja lemondott róla, de hamarosan kiderül, hogy különlegesen magas intelligenciája van, és bekerül a neves Raas családba is, amely kaveni. Giin a Raas család egyik tagja, magas tisztséget viselt, aztán bizonyos okok miatt elbocsátották, és a családi cégnek kezdett dolgozni. Yaan pedig, szintén a Raas család tagja (nem véletlen, hogy tulajdonképpen a könyv úgy van beállítva, mintha maga egy családtag írta volna). Ő egy úgynevezett kiszakadt, aki nem vállalta fel a kaveni előírásokat és inkább kilépett a családból.

Az első könyv tehát maga a bevezetés a Raasok világába, illetve a konfliktusok háborúvá érése. Jajmileszitt.

Roppantul tetszik, hogy azon túl, hogy egy komplett világrendszert mutat be az író, saját nyelvet, vallást is megalkotott, ami nem kis munka lehetett. De azért nagyon megörültem, mikor a nitan nyelvű szavakban ismerős szavakat fedeztem fel egyik-másik nyelvből.

Elolvastam a második kötetet is immáron (alcíme: Kiszakadtak). És egyre jobban belebonyolódom a történetbe.

A háború itt már kirobban, véresen és kegyetlenül, rengeteg az áldozat, rengeteg az árulás, kétszínűség, gyávaság és lelkiismeretfurdalás.

Judy nagykorú lett, megházasodott, Giin ellen különféle vádakat koholnak, mert nem egyezik a politikája az általánosan elfogadottal, Yaan pedig küzd az emberekért, magáért és magával. Nem akarok cselekményt lelőni, ezért fogtam rövidre.

Néha megdöbbentet, néha elszórakoztatott, változatos volt, szerettem ezt is olvasni.

Valamiért mindig az van ezzel a sorozattal, hogy elkezdem, aztán elmarad a befejezése. Megint eltelt egy fél év, mire kezembe vettem a harmadikat, de igengyorsan végeztem vele. Elszomorított, hogy bár én ezt már olvastam egyszer, mégis, szinte semmire sem emlékeztem belőle. Nem tudom, miért. Najó, biztos mert rengeteget olvasok. De tényleg, továbbra is örülök, hogy újrakezdtem, mert sokkal jobban értem, és sokkal jobban élvezem, mint anno.

A harmadik kötet (Árulás) az továbbra is a háborúról szól, amely igen aljas módszerekkel folyik, merényletekkel, zsarolásokkal, népirtással. Az elszakadt családtagok nehezen kerülnek össze, ha egyáltalán. Ráadásul akkora cliffhangerrel ér véget az egész, hogy csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Még szerencse, hogy gond nélkül vehettem le a negyedik kötetet a polcról.

Egy dolog, ami zavar, és nem tudom, hogy az én hibám-e, vagy nincs is ilyen explicite vezetve a könyvben: nem mindig tudom megállapítani, vajon mennyi idő telhetett el. Úgy sokoldalanként mondjuk kiderül, hogy valaki éppen hány éves, de olyankor meglepődök, hogy bakker, eltelt 5 év, 10 év, nemtomhányév, de mikor? Hogy? Mi tartott meddig? No meg a politika. Az nekem továbbra is túl sok benne.

Nos, hát a végére értem a mai napon a Csodaidőknek (nem félni, még van az Időcsodák is, majdan arra is sor kerül… 🙂

Szóval tulajdonképpen nagyon megszerettem én ezt a világot, és az embereket (már akiket), és igazán sajnálom, hogy egy időre búcsút veszek tőlük, de hát a visszatérés lehetősége mindenképpen ott van a könyvespolcon, akármikor úgy érzem.

Két dolog volt itt a negyedik kötettel, ami egy kicsit nekem fura volt. Ez a Judys történetvonal (nem spoilerezek, úgy írom, hogy aki érti, érti), nekem már túlontúl mesés lett ott középtájon. Igazából mondhatnám, hogy scifis, de mivel nekem az egész sztori scifis volt, nem mondom. Mesés. Egészen addig a pontig én ezt egy maximálisan elképzelhető scenario-nak éreztem, ott lett némi kétségem. De aztán elmúlt, csak akkor volt bennem ez a “rossz” érzés.

Valamint a vége nekem néhol némiképp szappanoperásra sikeredett, de azért nem mondanám, hogy nem hatódtam meg itt-ott.

És hogy kit szerettem? Ha a triót nézzük, akiken keresztül a történetet látjuk, azt kell mondjam, hogy: Giint borzasztóan nem szerettem. Sajnálom, ez van. Nem tudom, hogy ehhez hozzájárult-e, hogy az ő részei voltak a legpolitikadúsabbak, de amúgy is. Valahogy. Nem. Az elején meg Judy története volt a legérdekesebb. De aztán, aztán Yaant szerettem. Valamiért annyira megszerettem ezt az embert az embertelenségben.

Leave a comment

Filed under kortárs, magyar, scifi