Category Archives: utópia

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Ezt a könyvet nekem már régebben el kellett volna olvasni, bár nem vagyok benne biztos, hogy rajta volt bármelyik kötelezőlistámon, covers_34052még tán az utópiáson sem. De szó mindenképp esett róla, Karin Boye Kallocainját is mellé tettük, hogy lámlám, nők is tudnak írni ilyet.

Margaret viszont extrán női perspektívából szemléli a világot, a férfialakjai nem jutnak akkora szerephez. Amerikában járunk, és pontosan nem tudni, mikor, a végén levő, 2195-ös konferencia alapján lehet belőni, hogy talán még a 2100-as évek végefelé? Hiszen azóta már mintha normalizálódott volna a társadalom, és ezt a történetet is “kiásták”.

Az ember kipusztította saját magát és képességeit a szaporodásra, ezért ugye a megmaradt, szaporodni képes nőket kiutalják a férfiaknak, mert szaporodni kell. Vallási fanatizmus van, de olyan valóságtól nagyon elrugaszkodott, feje tetejére állított világ- és értékrend, kivégzések, korlátolt szabadság.

Elbeszélőnk rendes nevét nem is tudjuk meg, mindenkit az alapján neveznek el, melyik férfihoz osztották be, onnantól azé a férfié, névben is (Fredé, így hívják). Ők a szolgálólányok, piros ruhában járnak, és semmi más feladatuk nincs, csak szaporodni.

Borzasztó egy világ. A könyv viszont nagyon érdekes, az elbeszélő visszaemlékezéseiből áll, amelyek néhol hiányosak, mert nem akkor írta, amikor történt, hanem utólag. A vége nyitott, mindenki levonhatja magának, mi történhetett utána.

A záró konferencia jegyzőkönyve meg még érdekesebb, az magyaráz meg nagyon sok mindent, amit a könyv maga nem. “Van kérdés?” zárja le a könyvet Atwood. Jaj, hát hogy ne lenne….

Leave a comment

Filed under kanadai, utópia

Jeff Norton: MetaWars – Fight for the Future

Egy világ, ahol már olyan rossz a gazdasági helyzet és az életszínvonal, hogy az emberek sokkal szívesebben menekülnek az úgy metanevezett Metaszférába, ahol avatárként beszélgethetnek, találkozhatnak akár olyanokkal is, akiktől sok-sok kilométer választja el őket. Egy világ, ahol az embereknek már születéskor csatlakozót építenek a gerincébe, hogy minél könnyebben online felületre léphessenek. Egy világ, ahol már az iskola is a virtuális világban létezik.

És egy világ, ami konstans harcban áll, a Millenial és Guardian csoportok vezetésével. A Millenial csoport meggyőződése, hogy a Metaszféra azé, aki kitalálta. A Guardianok szerint pedig szabad kéne legyen.

Kinek az oldalán áll vajon Jonah, akinek az apja meghalt egy merényletben? Teljesen egyértelmű, hogy a merénylők ellenében áll. De az viszont már nem egyértelmű, apja kinek az oldalán állt.

Megindul a versenyfutás, hogy a négy szerverközpontból az elsőt megkaparintsák – és természetesen Jonah akarva-nem akarva, de az egésznek a közepén találja magát.

Sorozat persze, milyen jó, hogy van négy szerverközpont, nem? 🙂

Nem hittem, hogy nekem tetszeni fog egy ilyen könyv, ami avatárokról, metavilágról és ilyesmiről szól. Elsősorban ennek az olvasóközönsége az ifjúság, akik annyi időt töltenek a gép előtt, hogy maga az író nyilatkozta azt, hogy az volt a szándéka, hogy így próbálja megszerettetni az olvasást. De hát úgy látszik, ez van, óhatatlanul szerelembe esek mindennel, ami ifjúsági…

Leave a comment

Filed under angolul, ifjúsági, kanadai, kortárs, scifi, utópia

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go

Bevallom férfiasan, semmit, de semmit sem tudtam erről a könyvről. Ishiguroról tudtam, hogy nekem pont nem volt kötelező, de másoknak meg de, és hogy japán és angol és ilyesmi.

Csak annyit tudtam, hogy kedvelik azok az emberek, akinél ez nekem számít. Meg olyan szép címe volt.

Nohát, én mindenre számítottam, erre pont nem.

SPOILER lehet benne, mert nem tudok anélkül írni róla.

Nos, hát ugye van ez a magániskola-jellegű dolog, ahol azért furcsaságok vannak, és nem is véletlenül: kiderül, hogy ez itt egy “klóntelep”, ahol arra nevelik a klónokat, hogy előbb-utóbb donorok legyenek normális embertársaiknak. A valódi kérdés persze az, ők mennyire normális emberek, és egyáltalán, ki lehet-e törni ebből a létből?

Szépen volt megírva, érdekes volt, a végével nem vagyok megbékélve.

Leave a comment

Filed under angol, angolul, utópia

Suzanne Collins: The Hunger Games trilogy

Az úgy volt, hogy én már tudtam egy ideje, hogy ez itt nagy felhajtás, de igazán azt se tudtam, mi ez meg miért.

Aztán beszéltek róla a gyerekeim, és én mindig örülök, ha a diákok olvasnak, akármit is (najó, azért tavaly a sokadik vámpíorskönyvnél már majdnem szóltam ezt-azt az illetőknek, de amíg van olyan 10-es, akinek kedvenc könyve az Anna Karenina, én igazán egy szót se szólhatok).

Aztán, mikor szóba került órán, az egyik leányka mondta, hogy neki angolul van meg (Angolul!!! Angolul olvas!!! Virágesőt neki!), és nagyon szívesen kölcsönadja, megköszöntem szépen, és elhoztam a nyárra. Az első kettőt, that is, mert a harmadikat éppen ő maga is olvasta. Azt hallottam, hogy ez a könyv ez nagyon izgi, így kitaláltam, hogy jól a nyár végére hagyom az olvasását, és akkor majd hamar megkapom a harmadikat is.

Nem is tévedtem ezzel a taktikával.

Szeretem ezt a könyvet? Jó ez a könyv? Nem tudom. Azt tudom, hogy bár néha halálra idegesít, és szeretném a falhoz vágni, azért tulajdonképpen nem tudom abbahagyni. Nem lehet letenni. Az elsőt egy nap alatt olvastam el, a másodikat három. (A harmadik még nincs a kezemben).

Az alapötlet. Hm. Érdekes. Sokan mondják, hogy Battle Royale, de én azt sose olvastam, így nem tudok hasonlítgatni.

Vigyázat APRÓ SPOILEREK elképzelhetők!

Az első könyv (The Hunger Games) az tényleg teljesen a helyén volt. Az egyetlen, amit hiányoltam, az az volt, hogy a világnak több része már nincs is, csak Panem? A maga 12 kerületével és fővárosával? Ennyi? Szomszédos országok? Más kontinensek? Ott mi lett? És rendben, diktatúra van, megfigyelés van, kötelező műsorok vannak, amit mindenki néz. Ez volt még fura, most, hogy így belegondolok, mindenki nézze, aztán meg folyóvíz kábé nincs is a lakásban? Érthetetlennek találtam az ilyen szintű különbségeket, később meg még inkább, mikor jött a high-tech vonat, a smink és a körömcipők. Whatever.

Katnisst én annyira nem csípem. Annyira önfejű és igen, öntelt, mindig azt hiszi, hogy mindent tud, aztán a végén kiderül, hogy leginkább semmit se tud. Gale szerepelhetne többet, Peeta pedig olyan langyosvíz. Kis szerencsétlen. Teljesen illogikus, hogy életben marad.

A második rész (Catching Fire) csalódást okozott valamelyest. Azt hittem, valami új lesz itt, de megint csak vonat, smink és hunger games. Oké, persze, a koncepció itt már más, megdöntjük a rendszert, ezt azért lehetett sejteni, de tulajdonképpen önmagát ismételte Suzanne néni, még ha tette ezt – a kezdeti borzalmasan unalmas rész után – megint csak úgy, hogy nehezemre esett elszakadni a könyvtől.

A harmadik (Mockingjay) viszont már nem tetszett. Egyáltalán. Ezt már le tudtam tenni 😛 Unalmas volt az eleje, és már halálra idegesített ez a sminkes bagázs, hogy komolyan, mindent filmre venni – még ha taktikailag fontos is – de előtte hajatcsinálni, sminkelni, komolyan, mindenki hal megfele, és akkor az arcpirosító a legfontosabb??? Agyam eldobom. Katniss idegesítőbb volt, mint valaha. A magánéleti befejezést egyáltalán nem találtam őszintének, a forradalom, na, az legalább jó véget ért.

Viszont bántott a Gale vonal, nem pont ezt vártam volna az egésztől. Meg néhány szereplő halála nagyon szíven ütött. Najó, dehát ez Potter úrnál is így van, akárhanyadszorra olvasom őt újra.

Nem tudom. Ritkán van ilyen, hogy egy könyv ennyire olvastatja magát, és a végén mégse tetszik úgy nagyjából-egészéből.

Leave a comment

Filed under amerikai, angolul, utópia

Anthony Burgess: Gépnarancs

Málenkissé meglepődtem, hogy ilyen hamar elolvastam, pedig már mióta próbálom rászánni magam. Meg is mondom, mióta. Mikor kábé harmadévesen felvettem a Traditional Utopia and Modern Dystopia című szemináriumot. Akkor KELLETT VOLNA elolvasni, ráadásul angolul, de időm nem volt, és csak az első kb. 20 oldalig jutottam az óráig, amire kellett volna, aztán úgy felhagytam vele, ha már megvolt róla a beszélgetés, mit strapáljam magam, van mit olvasni, és ez ráadásul érthetetlen.

No, nem mintha magyarul jobb volna. Mármint az első pár oldalon. Aztán az ember meglepődve veszi észre, hogy bár minimális (= kábé semmi) orosztudással is, de egy idő után egyértelmű, mi micsoda, és elolvastam fél oldal szöveget, amiben kábé 5 szó volt “értelmes” magyarul, és mégis értem. Értek nadsatul.

Utópia? Disztópia? Nem is lehet tudni, mikor játszódik mindez. Meg hol. Igaz ugyan, hogy angol nevű utcák vannak, meg emberek, de mégis szlávos szlenget beszélnek, a fejemben tiszta kavar volt mindig, mikor megjelent az angol utcanév, annyira beálltam erre az oroszos vonulatra.

Talán éppen ez a cél. Hogy kortalan és helytelen legyen. Meg amúgy is helytelen. Micsoda agresszív egy társadalom ez. Senkit nem érdekel semmi és senki. Verik? Hát verjék. Sőt, reagáljunk rá ugyanúgy. Verjük mi is. Az a tuti. Erőszakkal neveljük ki belőle az erőszakot. Aztán meg vissza.

Most végülis hogy jó az ember, kedves drúgjaim? Milyenek is legyünk, Ó testvéreim?

Na? Mi legyen?

Leave a comment

Filed under angol, utópia