Christer Fuglesang: Rymdresan

Christer Fuglesang Svédország egyetlen űrhajósa. Körúton van az iskolákban, és előadásokat tart az űrhajós életről.

A mi iskolánkba is eljutott, elmesélte, hogy lett űrhajós, hogy 14 évnyi képzés után mehetett az űrbe, mutatott filmeket, képeket, érdekeseket mesélt. Annyira beleéltem magam az elbeszélésébe, hogy bár régebben én is űrhajós akartam lenni, egész klausztrofóbiám lett, mikor a rakétakilövést mutatta. A végén rohantam ki a napra.

De megtudtam, hogy írt gyerekkönyveket is, meg is néztem a könyvtárban, és még aznap kivettem, aztán jóformán egy reggeli mellé kiolvastam.

Több részes sorozat első kötete ez, az Űrutazás, Markus és Mariana, egy testvérpár kalandjai Albert bácsikájukkal (aki meglepő módon igencsak hasonlít Einsteinre). Ezúttal egy rakétát épített, és még aznap délután elindulnak az űrbe, de vacsora előttig visszaérnek, elvégre másképp telik majd az idő.

Kissé gyorsan történtek az események, volt itt minden, bolygók, fekete lyukak, egér, aki véletlenül velük jött… és bár némiképp valószerűtlen (esetleg érdemes fejezetenként felolvasni esti mesének :), mindenképpen pozitív, hogy a végén van egy függelék, ahol mindent megmagyaráz részletesebben.

Astrid Lindgren: Bröderna Lejonhjärta / Oroszlánszívű testvérek

Kutatómunkához kellett ez tulajdonképpen, a könyvben, amit fordítok, előkerül a történet, és engem zavar, ha valami előkerül, amit nem ismerek, és nem érzem magam hitelesnek, így kénytelen voltam kivenni a könyvtárból és elolvasni.

Ami a leginkább meglepett, hogy egy csomó gondolat, ami a fordítandó könyvben előkerül, meséről, halálról, barátságról, valóságról, az mennyire hasonlít erre, mennyi azonos gondolatuk van, de nem véletlen, ugyanis tudom az íróról, hogy pont Astrid Lindgren a kedvence, ráadásul pont ez a könyv.

Szép történet, szépen megírva, elvégre Astrid néni írta. Két testvéré, akik kitartanak egymás mellett, akiknek szeretete és önfeláldozása nem ismer határokat.

Ami meglepett engem, az az, hogy mostanában nem kötnek le a mesék. Engem, aki egy saját kicsi mesevilágban élek. Hogy tényleg, csodálatos történet volt, de nem, most valahogy nem. Talán azért, mert “felnőttebb” problémáim vannak manapság? Nem értem.

És őszintén szólva kicsit zavar a dolog.

Robert Merle: A sziget

Jane Austen könyvklub után alakult Merle klub is, legnagyobb örömömre, kezdésnek ezzel a könyvvel, amit eddig még nem olvastam, pedig elég sok mindenen átrágtam már magam Merlétől.

Nem is értem, hogy hogy maradt ki. Zseniális, lebilincselő, izgalmas, és a második kötetet befejeztem egy nap alatt, pedig békávé nélkül ez nagy teljesítmény.

A történet a Bounty-féle lázadáson alapul, azaz fellázadnak a hajón, majd egy lakatlan szigetre költöznek az angolok és néhány tahiti férfi, meg természetesen nők is. Szerencséjük van a szigettel, van minden, ami kell, jól be is rendezkednek, csak aztán természetesen a fehér emberek elkövetik azt a hibát, amit igen gyakran: úgy képzelik, hogy felsőbbrendűek, és épp ezért úgy is cselekednek. Természetesen a helyzet elmérgesedik, és pár ember története egy szigeten összezárva a szokásos tragédiák sorozatává válik…

Igazából az az érdekes, hogy maga a történet nem is új. Sziget, emberek, ráadásul nem is egy emberfajtából, mint mondjuk A legyek urában. Kiszámítható, miféle konfliktusok fognak alakulni, mi lesz a végkimenet. Mégis, valamiért annyira más. Talán Merle stílusa, amit mindig is lenyűgözőnek találtam, ahogy így is képes olyan történetet összeeszkábálni, hogy izgalmamban fel-fel pattanok, ha épp mást csinálok, és rohannék olvasni. A szereplők is nagyon kedvelnivalóak, főleg a tahiti asszonyok, hogy mennyire odaadóak és mennyi mindenre gondolnak.

Teljesen ott voltam én is a szigeten. Fantasztikus egy könyv.